Útközben 26.
Ember tervez...
Az elmúlt pár napot máshogy terveztem. Többé-kevésbé már egy hónapja elgondoltam, mit és hogyan fogok csinálni. Aztán természetesen minden máshogy történt, mint ahogy elképzeltem. Mondhatnám azt is, minden összeesküdött ellenem. Persze, lehet, mindez azért volt így, hogy megértsem végre: semmi sem úgy történik, ahogy előre megálmodjuk, lehet, hogy rosszabb lesz, de olyan is elképzelhető, hogy sokkal jobb. Magamhoz képest egyébként jól viseltem az események terveimtől eltérő alakulását, aminek valószínűleg az volt a célja, hogy a fentieket megértsem és tudatosítsam magamban. (Mondjuk ebből is látszik, hogy ostoba vagyok, mert csak a saját tapasztalataimból tudok tanulni, hiába olvastam például Buddha beszédeit...)
Útközben 25.
Az öngyilkosságrúl
Nem egyszerű a téma. És valószínűleg - mondhatni, szokás szerint - egyedül maradok a véleményemmel. Mert ugye, mindenki bűnnek, megfutamodásnak tartja. Az összes világvallás elítéli. Szinte az összes társadalom szerint deviáns viselkedés. Az az egy-két kivétel is - mint például Erdély egyes falvai, vagy Tikopia - inkább gazdasági okokból fogadja el létét. Pedig egyidős az emberiséggel, sőt valószínűleg az élettel.
Én el tudom képzelni, hogy létezik olyan szituáció, amikor az ember azt mondja, innen nincs tovább. És ez nem gyávaság. Nem feltétlenül kell minden harcot megharcolni, hiszen vannak eleve vesztes küzdelmek. És vannak olyan helyzetek is, amikor az ember azzal árt többet, ha erőlködik.
Persze, sosem lehet tudni, mit hoz a jövő. De a jövő mindig kétesélyes dolog. Lehet jobb is, de ugyanakkora a valószínűsége, hogy rosszabb lesz. És az emberi elme a múltbéli eseményekből próbál levonni következtetéseket a jövőre. És bizony sokunknál előfordul, hogy ezek a következtetések erőteljesen a negatív tartományba esnek.
Hazudnék, ha azt mondanám, én soha nem gondoltam az öngyilkosságra. De, több alkalommal is. De az első lépésig sem jutottam el. Egyszer sem. Gyáva vagyok. Ehhez is. Igen, én azt tartom megfutamodásnak, ha valaki meg akarja tenni, de az utolsó pillanatban nincs bátorsága hozzá.
Persze, ma úgy gondolom, hogy mondjuk egy halálos betegség (bár egyébként maga az élet a halálos betegség) esetén nem fogom megvárni a legutolsó pillanatot, de oly sokszor bebizonyosodott már, hogy teljesen másképp cselekszem akkor, amikor megtörténik valami, mint ahogy elképzeltem, hogy cselekedni fogok, amikor még csak gondoltam az adott történésre.
(Még mielőtt esetleg megijesztenék bárkit, jelenleg nem tervezem, hogy véget vetek az életemnek.)
Budapest, Te csodás 4.
Olvasás közben 4.
"...én, akinek állandó, egyenletes nyájasságáról minden jó szemű embernek régen észre kellett volna vennie, azt a riadalmat takarja, hogy én csak barátságos tudok lenni, de a fél kezemen megszámolhatom, kihez van valójában közöm a világon."
(Szabó Magda: Az ajtó)
És hozzá a zene.
Oslo, augusztus
Tegnap este sejtettem, hogy ezt a bejegyzést is addig kellett volna megírni, míg friss, ropogós az élmény. De legalább ma már nem lesz annyira negatív végkicsengése az egésznek.
No, szóval tegnap késődélután bringára pattantam, hogy tekerjek egyet a városban a hirtelen jött nyárban. (Számomra a jó idő akkor kezdődik, amikor először bringázok rövidnadrágban. Nos, jelentem, a jó idő elkezdődött.) Rajtam rövidnadrág, táskámban fotóapparát, fejemben káosz. A bringát hirtelen ötlettől vezérelve leraktam a Batthyány téren, aztán egy régvolt útvonalamon elindultam a vár felé. A fák kizöldülve, a lemenő nap fénye úgy tükröződött vissza a polgári hangulatot árasztó házak ódon ablakain, mintha augusztus lenne. Élveztem a bolyongást, élveztem a fotózást. Aztán visszabaktattam magára hagyott Szürkémhez, s elindultam a Kino felé, azzal a célzattal, hogy megnézzem az Oslo, augusztus című filmet. A jegyhez hozzácsaptam még egy pohár bort is, nevetgéltem egyet a pultoslánnyal, aztán kezdődött a film, amiről valójában tényleg tegnap kellett volna írnom.
Rég volt olyan film, amiről ennyire azt éreztem volna, hogy rólam szól. Oké, én nem vagyok drogos (és talán alkoholista sem), viszont abszolút a főszereplő helyébe tudtam képzelni magam. Mostanában engem is újra az élet (leginkább a saját életem) értelme és célja érdekel leginkább. Vajon van-e úgy értelme az egésznek, hogy az elkövetett hibák lassan akkora hegyet alkotnak, ami kezd maga alá temetni? Vajon megéri-e ez az egész azt a sok hazugságot, képmutatást, amit nap, mint nap elkövetek? S miként fogok tükörbe nézni tíz év múlva, amikor ez a hegy sokkal nagyobb lesz, ha már most is alig leplezett undor fog el, ha arra az emberre gondolok, aki vagyok? Persze, az egészen túl lehet lendülni. A legtöbb ember ezt teszi. De miért kellene nekem beállni a sorba? Lehet, az a bajom, hogy magamtól mindig többet vártam el, mint másoktól (még ha ez nagyképűen is hangzik), s magamnak általában nehezebben bocsátok meg ugyanazért a vétekért, mint másoknak.
Anders-hez hasonlóan én is a megértést keresem és jóformán sehol sem találom. Én is két világ között állok. Véget ért a felhőtlen ifjúság, a környezetemben lassan mindenki családot alapít, mindenki lakást/házat vásárol, vagyis felnő, polgári (néha kispolgári) életet épít föl magának. Erre én még nem vágyom, idétlenül is mozgok az ilyen szituációkban. Viszont az is idétlen lenne, ha maradnék a bohém huszonéves lelkületnél. Tudom, ezen mindenki átmegy. De ez engem nem vigasztal. Lehet, könnyebb lenne, ha nem várnék el magamtól annyit, amennyit elvárok. Lehet, könnyebb lenne, ha vége lenne az egésznek. De ahhoz gyáva vagyok.
Meg aztán a Jóisten ma mást akart. (Ezért is jó/rossz, hogy nem tegnap írtam meg ezt a posztot.) Mától felelősséget kell vállalnom másért is. Ami először rohadtul meglepett, aztán, ahogy sikerült földolgoznom, boldogsággal töltött el. Szóval az Öreg ma ismét megmutatta fanyar, ám jóságos humorát. S hosszú idő után újra fölcsillant bennem a hit egy halovány fénye...
Sosem volt, sosem lesz
Délután-este véletlenül valahogy a volt felsőoktatási intézményem környékére keveredtem, noha nem sok dolgom volt arra felé. Az öreg fák már zöldbe burkolózva ontották magukból az április végéhez illő, édeskés, de még nem buja tavaszillatot, amit oly nagyon szeretek. A nap sugarai meg-megcsillantak egy-egy színpompás tulipánon a kiskertekben. S a campus főépületéből kiszűrődő hangos vidámság jelezte, hogy már javában tart a diákhét. És ekkor ismerős hangulat kerített hatalmába. Évekkel ezelőtt minden tavasszal reménykedve ábrándoztam arról, hogy valamikor talán nem egyedül fogok baktatni a platánok, hársfák alatt, s ha nem is kézen fogva, de valaki mellett sétálgathatok majd. Ez persze nem jött össze. Sem akkor. Sem azóta. És már nem is fog összejönni. Mert ez a vonat is elment. Mint oly sok egyéb. Mint lassan minden egyéb. Szar dolog öregedni...
Útközben 24.
Útközben 23.
Áruló
Oly sok árulás után végre magamat is elárultam. Történt ugyanis, hogy még tavaly nyáron megfogadtam magamnak, hogy idén tavasszal fölmondok a jelenlegi munkahelyemen. Aztán ez nem történt meg. Annak ellenére, hogy az utóbbi fél évet csak azzal sikerült túlélnem, hogy mantráztam magamban, hogy már nem sokáig kell kibírnom. Aztán az utolsó pillanatban könnyűnek találtattam. Gyáva vagyok. És így, hogy gyáva vagyok, nem lehetek az, aki akár lehetnék is. Maradok a huszonegyedik század szürke tömegpolgára. Köznapi cselekedetekkel, köznapi vágyakkal. És most már a remény is elveszett, hogy ne szürküljek bele ebbe a mocskos világba.
Kellemetlen így elbukni. Így, hogy meg sem próbáltam...
Endemica Hungarica
Egy új magyar természetfilm. Még sok ilyet!
Endemica Hungarica - trailer from Szabolcs Mosonyi on Vimeo.
Útközben 22.
Nézőpont kérdése
Munkából hazafelé jövet már fogalmazgattam magamban a mai bejegyzésem, arról, hogy mennyire jó lenne egyszer más szemével látni a helyzetemet. Vajon más milyennek látta volna például a mai napomat? Vajon sokat vagy épp ellenkezőleg, keveset rinyálok? Már épp a freeblogot nyitottam volna meg, amikor megláttam az egyik barátom emailjét, amiben mókásan összefoglalta a mai napi szívásait. És ekkor rájöttem, milyen piszlicsáré problémáim vannak is nekem. Akárkinek a szemével nézzük...
Idegbeteg
Rég voltam ennyire bunkóparaszt a munkahelyen, mint a héten. Szinte hozzám sem lehet szólni, pedig vannak dolgok, ami miatt mindenkinek muszáj egy-két szót váltania velem. Persze, nagy a nyomás, meg amúgy is máshol járnak a gondolataim, de ez akkor sem én vagyok. Legalábbis szeretném, ha nem én lennék.
Itt egy Schmitt kell?
Schmittnek le kell mondania. Ugyan sehol sincs leírva, hogy plágiumbotrányba keveredett politikusnak szednie kell a sátorfáját, de az ország legmagasabb rangú vezetőitől joggal várja el az ember, hogy az átlagosnál magasabb erkölcsi mércének feleljenek meg. Ez a jogos elvárás volt az oka a jobboldal felháborodásának amikor kiderült Horn pufajkás-, Medgyessy ügynökmúltja, illetve amikor előkerült az a bizonyos hangfelvétel a balatonőszödi kormányüdülőben elhangzott beszédről. És ha az akkori felháborodás magától értetődő volt, akkor a mostaninak is annak kell lennie. Vagy ha ez nem így van, akkor mi sem különbözünk a lövészárok másik oldalán állóktól.
Útközben 21.
Útközben 20.
Most csak képek vannak. De ezzel mindenki jobban jár.
Útközben 19.
Útközben 18.
